Hol van Isten, ha ez megtörténhet? És ha megtörténik, akkor Isten hogyan engedheti meg? Vagy nincs ereje, hatalma meggátolni? Vagy kiismerhetetlenül, kiszámíthatatlanul létező hatalom?

Világunk telis-tele van az igazságtalanságból, az erőszakoskodásból, a gonoszságból, a nemtörődömségből fakadó szenvedéssel, amelyben kisgyermekek milliói és milliói szenvednek menthetetlenül. Betegen, árván, étlen-szomjan, megverve, megrontva, megkínozva, menekülve… Egész lényünk védelmük és bántóik megállítása és megbüntetése után kiált. Úgy gondoljuk, hogy pontosan meghatározhatók azok az emberek, akik ennek a mérhetetlen és végtelen és folytonos gyermeknyomorúságnak az okozói. És sokszor így is van. És sokszor el is fogják, meg is állítják, meg is büntetik őket. A szenvedés mégis folytatódik.

Mert ritkán sejlik fel előttünk, hogy mindez nem egy tőlünk teljesen független gonosz világ részeként történt meg. Mindez nem csupán a készakarva vagy a tudatlanul elkövetők szörnyű tette. Mert közöttünk, a mi emberi világunkban történt ez meg. A mi emberi közösségünkben. Nem egy ismeretlen világban, ahol csak rossz emberek, csak bűnözők élnek, hanem nálunk, a mi országunkban, a mi földrészünkön, a mi világunkban: közöttünk.

Amikor kikerülhetetlenül elénk áll ennek a valósága, csak akkor lehetséges, hogy meglássuk:

Ezeknek az ártatlan kisgyermekeknek a szenvedése a mi bűnünk, a mi emberi közösségünk bűne, mulasztása, nemtörődömsége.

Akkor megtelünk nemcsak fájdalommal, dühvel és haraggal, hanem együttérzéssel, bánattal, szégyennel és szánalommal a kisgyermekek, a szenvedést okozók és önmagunk iránt. Mindenki iránt. És ha elég sokunkkal megtörténik ez, akkor sírni kezd mindenki önmagán. És azt kérdezi majd mindenki: Hogyan élhettünk eddig így?

Simone Weil egy rövid tanulmányában éppen ezt a szánalommal teljes szeretetet elemzi: „…az efféle szeretet nagyon is világosan látja az igazságtalanságokat, kegyetlenségeket, tévedéseket, hazugságokat, bűnöket, szégyenletes tetteket… A részvétteljes szeretet számára a bűn nem eltávolodásra, hanem közeledésre ad okot, hogy megosztozzon, nem a bűnösségben, hanem a szégyenben. Az emberek bűnei sem csökkentették Jézus részvétét. Tehát a részvét világosan látja a jót és a rosszat egyaránt, s mindkettőhöz szeretettel közeledik. Világunkban a részvét a szeretet egyedüli formája, mely valóban igaz és igazságos.”

Könnyű a világot jókra és gonoszokra osztva ítélkezni világunk szenvedésében, magunkat mindig a jó oldalon gondolva, és önigazultan tenni a jóra fordulásért.

De ez nem vezet sehova, nem eredményezi a világ változását, mert magunkból milliókat kizárunk, akik nem férnek a mi oldalunkra. A világ csak akkor fog megváltozni, amikor elszaporodnak azok, akik magukhoz tartozónak tartanak mindenkit: a szenvedőket és a szenvedést okozókat és a szenvedéseket látókat egyaránt. Akik szánalommal tudnak együttérezni az egész emberi közösségünkkel. Jóságával és gonoszságával egyaránt. Hogy szükségünk van a jóságnak olyan megtapasztalására, amely egyedül képes bennünket megmenteni önmagunktól. Az ilyen ember mer bűnös lenni, meri magát bűnösnek tudni a tűrhetetlen állapotokért boldogan, mert biztos igyekezete tisztaságában, isteni céljában.

Az ártatlanul szenvedő kisgyermekekkel kapcsolatos kérdésre egyetlen válasz van: a részvétteljes, a szánalommal teli bátor szeretet mindenki iránt.

Fotók: pexels.com

The post AZ ÁRTATLANUL SZENVEDŐKÉRT (válaszkísérlet) appeared first on IgeIdők Magazin.

Az elmúlt nyáron sokszor szaladt velem a háztartás, a három gyerek, a fáradtság, a szolgálat, a vendégek és a kert.

Gyakran eszembe jutott a Példabeszédek 31. részének asszonya, és a rohanó mindennapjaimban sokat meditáltam róla, gyakran összehasonlítottam magamat vele. Tudom, hogy sokan úgy néznek az itt szereplő feleségre és anyára, mint valami szuper asszonyra, aki mindig mindent jól csinált. A sok gondolkozás után én úgy látom, hogy míg dicséretet érdemelt ez az asszony – „ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés” (27. vers), ő sem volt tökéletes.

Bizonyára néha-néha az ő mosogatójában is összegyűlt a mosogatnivaló, és nem mindig, azonnal hajtogatta élére a megszáradt ruhát. Mivel nem volt tökéletes, ezek a dicséretek nem azon alapultak elsősorban, hogy milyen tiszta és rendes volt a háztartása, hogy milyen szuper feleség és anya volt, hanem azokon a prioritásokon, amelyek szerint élt, és ahogyan beosztotta az idejét. Mivel ezek a helyükön voltak, mások által is észrevett, sőt dicsért eredményeket hozott az élete.

Lassan tizennégy éve vagyok feleség, és tizenegy éve édesanya, és az évek során megtanultam, hogy tudnom kell: mi a fontos az életemben, és milyen fontossági sorrend határozza meg a mindennapjaimat. Megtanultam azt, hogy ha a napi beosztásom és a feladataim nem hagynak időt arra, hogy Istennél lecsendesedjek, hogy tőle vegyek erőt, akkor újra kell gondolnom a fontossági sorrendet és a napi beosztásomat. Prioritásainkat az határozza meg, hogy a különböző személyek, dolgok, feladatok és felelősségek hol foglalnak helyet a szívünkben. Sokszor érzem úgy, hogy nincs időm és energiám a férjemet, majd a gyermekeimet az első helyre tenni, mégis igyekszem, mert úgy érzem, ez helyes az életemben. Próbálok időt tölteni a férjemmel, egy kis időre csak rá figyelni mindennap, hogy tudja, mennyire szeretem és mennyire fontos nekem.

Gyakran eszembe jut az az élményem is, amit egy konyhai felmosás alatt éltem át. Nimród fiunk akkor lehetett kétéves, és már élvezte és megértette az egyszerűbb rajzfilmeket. Miután bekapcsoltam neki a „Kisvakond a városban” című videót, én gyorsan elmosogattam és felmostam a konyhát. Hálás voltam a nyugodt munkakörülményekért. Már a harmadik nap gyakoroltuk ezt, mikor megálltam a felmosás közben, és rádöbbentem arra: nem helyes, hogy azért ültetem Nimit a tévé elé, hogy felmoshassam a konyhát.

Azóta igyekszem a gyerekeimmel kihasználni az alkalmas időket, és mérlegelni azt, hogy mikor végezzem a háztartási munkát.  Van, amikor a hűtőt ki kellene takarítani, a szőnyeget ki kéne porszívózni.

A szaladó ház, a sok tennivaló között bölcsességre van szükségem ahhoz, hogy meglássam, mit mikor végezzek el.

Ráadásul az időbeosztás művészete számomra egy nagy kihívást jelent. Szinte mindennap felteszem magamnak a kérdést: mi a kedves Isten előtt? Mi a fontos a férjemnek, a gyerekeimnek, hogyan tudom betöltetni azokat a feladatokat, szolgálatokat, melyeket az Úr Jézus bízott rám? A gyerekekkel kapcsolatban gyakran elgondolkozom: mi fog számítani nekik 10–15 év múlva? Mire fognak leginkább emlékezni rólam? Az a vágyam, hogy a szeretetemre és istenfélő életemre emlékezzenek, arra, amivel a mindennapokban példát adok nekik a hitről, a Krisztus-követésről, arról, hogy fontosabb az ember, a kapcsolat, mint a dolgok, a tevékenységek. Gyakran elbukok mindebben: szeretetlen és goromba vagyok, és van, amikor nem fejezem ki tiszteletemet a férjem felé. Ezekkel a bűneimmel és gyengeségeimmel együtt szeretnék olyan feleség és édesanya lenni, aki kedves Isten előtt. Bátorítást ad, hogy tudom, Laci imádkozik értem, és ő is támogat és segít engem. A gyakorlatban segít az, hogy órarendet készítek magamnak a napi feladataimról, felelősségeimről.

Azt kell mondanom, hogy a nyár folyamán megszerettem a Példabeszédek 31. részének asszonyát. Hálás vagyok ezért az igerészért, mindazért, amit megtanultam belőle, hogy tudhatom: „Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó.” Jó, hogy a hűségesen végzett munkának élvezhetem gyümölcsét: a házasságomat, a gyermekeimet, az otthonomat, a testvéri és baráti közösségeket (30–31. versek). Jó, hogy feleség és édesanya lehetek. Jó, hogy tudhatom: értékes vagyok.

A szerző egy korábbi írása.

Fotók: pexels.com; unsplash.com

The post „Derék asszonyt kicsoda találhat? appeared first on IgeIdők Magazin.